É L E T E M    R O M J A I N

 

Nehezen formálódnak a szavak ebben a rémülettel teli üres lebegésben, ahol már úgy eltávolodtam minden olyan benyomástól, élménytől, ami vagy végtelenül pokoli, vagy mennyei lehetett valamikor. A fájdalmakat régóta alig bírom a hátamon cipelni már, belefáradtam, belefásultam, megszoktam (?), és persze a jelen rémületei, a jövő rettenetes kilátásai is nagy mértékben elterelik figyelmemet. Egyszerre annyi minden, amennyi nekem összegyűlt az elmúlt 1-2 évben, nem fájhat az embernek, a szív egyszerre csak  egy-két terhet tud érzékelni és abba majd belehasadni.

A régi, motivációkkal és küldetéstudattal teli szép pillanatok, kedélyes órák és sikerélmények pedig semmit nem tudnak bíztatni, lökni jelen énemen, értelmüket vesztették, álomszerű ködbe vesztek. Így hát jelenleg  itt állok tanácstalanul életem közepén, romok tetejéről széles horizonton körültekintve, ám mégse látva semmit. Ami kevés dologra még emlékszek a múltból, arra emlékezni nem merek, ami kevés dolgot látok a jövőből, az is csak elriaszt.

A mostaninál frissebb (?) gyászfájdalom közepette, pár hónapja már megírtam ezen a nemrég beszerzett gépen a  búcsúztató és végtisztesség-megadó oldalakat  elhunyt párom emlékére és az örök gyász titkos pecsétje létrehozása végett, külön doku- ban pedig  a „hol tartok éppen, mi vár rám eztán, hogyan változik bennem a gyász állapota, mi célja az egész életünknek”- témákat boncolgattam, szenvedéllyel és méreggel táplált szinte sziporkázó ihletettségben. A webkamerán át pedig  meggyőző video-monológokat vettem fel. De mindez egy kényszeredett windows –újratelepítés következtében sok más fájllal együtt megsemmisült, mivel félrészegen nem jutott eszembe, hogy a merevlemezt közben ketté kellene osztani. Így hát most, hónapokkal később, sokkal fásultabban, erőtlenebbül kell  újra kőbe vésnem fájdalmaimat. Vagy a külvilág számára, vagy későbbi önmagamnak küldve, lefestvén, hogy ebben a meghatározó, vízválasztó, 32 évesen bekövetkezett brutális katasztrófa-viharban honnan mentem át egy milyen létállapotba, és milyen áron.

Nem tudom, mi aggasszon jobban: a párom „jelenlegi” „helyzete”, tehát hogy mivé lett, angyalka, kószáló kétségbeesett szellemlény, netán új testben él már tovább itt a földön, avagy valamiféle mennyországban időzik vagy szomorúan vagy boldogan, és hogy ennyi idő után is vár-e még rám, bízik-e még benne, hogy még újra találkozhatunk, figyel-e engem, miként mentem tönkre azóta kívül-belül és lettek pokoliak az életkörülményeim; vagy  az aggasszon jobban, hogy egy olyan világban, ahol az emberiséget húsz év óta fokozatosan meggyűlöltem és az egyre inkább kivetett magából,azt a párom már nem pótolhatja, újra visszakaptam ezt az egyre mocskosabb emberiséget egy pokoli korszakának a hajnalán úgy, hogy a párom halálának napjától hajléktalanná lettem, nem maradt senkim, amilyen önképző tanulmányokat és tevékenységeket egy egyre erősödő küldetéstudattal tökélyre vittem (festészet, faragás, botanika, kertépítés, japán kert, bonsai, filozófiai tanulmányok , stb.), mind egyetlen villanás alatt örökre odaveszett, és most kétségbeesve állok pőrén a jóisten előtt, mert kb.  másfél éve már, hogy sem vigaszt nem találtam még semmiben, sem segítséget nem kaptam sehonnan, és elvesztettem a maradék motivációimat,sem céljaim, terveim, vágyaim, álmaim nincsenek már, és így nincs semmi mozgatóerő ahhoz, hogy a rettenetesen rossz lehetőségeim, esélyeim ellenére is jussak valahová az életben. Mert amekkora szarban vagyok, nekem kéne rendelkezni a legtöbb motivációval de pont bennem nincs semmi.

Az öngyilkosság végrehajtásával eddig is röhejesen sokat küszködtem sikertelenül, mivelhogy nem bírok magamnak (sem) szándékosan fájdalmat okozni, a fájdalommentes halálnemekhez meg esélyem sincs hozzájutni (pl. pisztoly), míg most nemrég (jelenleg 2011. május 20-a van) beleolvastam  Sri Chinmoy „Halál és újjászületés”-című  könyvének az öngyilkos lelkének halál utáni sorsáról szóló fejezetébe, és amiket ott leírt, annyira megrémísztett, hogy szinte az a kis megmaradt bátorság is kiszállt belőlem. Ugyanis szinte csak Sri Chinmoy maradt azaz egyetlen (páromon és szintén halott anyámon kívül) ember jelenleg, aki még hiteles számomra, akiben hiszek. Isten nyugosztalja őt is.

Persze ennek a felismerésnek köszönhetően most már ott kéne tartsak, hogy kezdjek felépíteni egy új életet a semmiből, céltalanul, kényszerből vagy puszta kötelességképpen végrehajtva azt, de nem bírom még most se (és sohase) elfogadni az ő halálát, nincs lelki erőm pénzt gyűjteni, spórolni ( még mindig sokat költök pl. kajára, piára, szorongás…), és persze az öngyilkosság tervét sem vertem ki a fejemből. Ezentúl sem végzettségeim, sem ismerettségem sincs.

Maximum egy harmonikus, kissé keleties, buja ámde precíz kert létrehozatalában tudnám megtalálni elkövetkező zombi életem … álcélját. Valami alkotómunkának kell hogy szenteljem az életem, mert máshogy nem bírok létezni. De sajnos már nem látom értelmét semminek. Legalább ha tudnám, hogy ő láthatja az alkotás eredményét …

Hónapok óta viaskodik egymással két énem/ösztönöm/nemtommim,  abban a nézetben, hogy  milyen képek, gondolatok jelenhessenek meg  elmémben, szívemben. Az egyik azt sugallja folyton, minél sűrűbben gondoljak őrá, hogy megtarthassam szerelmünk lángját, parazsát, összetartozásunkat, a másik  „énem” folyton likvidálni akarja ezt a törekvést,  a mindennapok nyugalmának elérése a célja, és minden, ami fájó emlék, ami  kizökkent a minimális érvényesülés biztonság-ígéretéből, amitől  elveszíthetem a minimális emberi  tartást is, ami kellene ebben a mai világban ezen életkörülményekben mélyen el legyen nyomva olyannyira, hogy ha netán idővel teljesen elfelejtődik, hát az se legyen baj. Míg közben az az énem, amelyik emlékezni akar és a gyászt a teljes poklaival szeretné átélni, egyre inkább teret veszít, erőtlenedik, egyre ritkábban tud felbukkanni. Ez az ösztönök harca, azt hiszem. Gyászoló „énem”  volna az igazi énem, a fájdalomban égés a jelenlegi alapállapotom/hangulatom, mégis el kell hogy áruljam magamat is, őt is, mert ez az ösztönös-érvényesülő – alkalmazkodó önmagam tudja, hogy a jelenlegi paramétereim, esélyeim,erőtlenségem közepette ebben az időszakban ezen a helyen ilyen szörnyen tönkrement fejjel és ilyen távol az emberek egységének biztonságától a gyászt legalább félretegyem.  Nem tudni mennyire és hogy meddig.

Rémísztő,hogy milyen jól megy már az alakoskodás, a képmutatás, a szerepek eljátszása, a viccelődés, mások stílusának fölvétele, dörzsöltnek lenni, vagánynak ,sőt, már-már csábítónak lenni. Ez persze egy ideig tudatos, kényszeredett szerepjáték csak, de úgy érzem idővel észre sem fogom venni, ahogy fokozatosan ténylegesen olyanná is válok. És ezzel nem csak a gyászt fogom feladni és őt, ill. a szerelmünket elárulni, hanem a már legalább húsz éve formálódó filozófiai látásmódom, értékrendjeim is  eltűnnek, kicserélődnek, és ahogy hasonulni kényszerülök majd a világhoz, észre fogom venni, hogy bármit is elkövetnék, a világ sohasem fog teljesen befogadni : a viselkedésem, reakcióim, véleményeim, és leginkább pszichopatává lett fejem teteje sokat elárul most is és el is fog árulni abból, hogy egyrészt mennyire más világban élek, másrészt miken mehettem keresztül. De mint ahogy most se, így később se váltok ki senkiből se minimális érdeklődést se a poklaim iránt, nemhogy együttérzést és segítő kézséget. Sőt, akiknek eddig halvány rávezető utalást tettem a témákra, soha semmit nem kérdeztek vissza, nem reagáltak, pár pillanatnyi szünet után témát  váltottak, akiknek meg konkrétan próbáltam említeni legalább a legnagyobb poklomat, onnastól kezdve azonnal és örökre teljesen elfordultak tőlem, ahelyett – ha már bíztató/ segítő szavakat nem is mondanának –hogy legalább onnastól sűrűbben és önzetlenül rám figyelnének, némi lelket öntenének belém, netán segítenének tovább lépni. Így hát számomra csak a Münchausen- báró  megoldás maradt, amihez pl. lelki erőm sincs, meg terveket sem tudok szőni, hiszen még a tovább zajló életet sem fogadtam még el.

Irtó rossz érzés, hogy egyre kevésbé és egyre ritkábban tudok sírni. Ha viszont sikerül, akkor meg rájövök, hogy az is irtó rossz. Ha nincs időm vagy alkalmam rá gondolni , az is nyugtalanít, ha végre felelevenedik az arca, az arckifejezései, elviselhetetlen kín és nyomasztó tehetetlenség lesz úrrá rajtam, azzal a majdnem bizonyossággal párosulva, hogy valósz. soha nem fogunk már találkozni.

Fél lábbal folyamatosan kilógok a jelenlegi munkahelyemről, és ha menesztenének, vagy én sokallnák be valamitől, és mennem kéne, hát én zuhannék a legnagyobbat.

És bizony napról-napra egyre többet és egyre nagyobbakat kell nyelnem a gyárban, durva megaláztatásokban részesülök.

Elég rettenetes, fárasztó és nyomasztó érzés, hogy nem bírok még mindig teljesen beleroppanni ebbe az egetrengetően nagy fájdalom és rémület-együttesbe (a hatalmas, szűnni nem akaró gyász éd a motiválatlanná és esélytelenné lett életem egy egyre mocskosabb világban, ahol az emberiség egyre jobban kirekeszt), mert ha eljutnék odáig, onnastól már nem élném meg akkora szenvedésként. De mindig egy picikét erőre kapok, soha nem sikerül teljesen, maradandóan összeroppannom, sőt, már-már kezdem is megszokni régóta cipelt óriási terheimet, és azok már ettől is könnyebbé tudnak válni. Szinte kezdek belekényelmesedni új életembe, úgy érzem, az átmeneti ködös "nem hiszem el", "ez csak egy irtó rossz rémálom lehet" -jellegű állapotom, életem két nagy felvonása/ciklusa közötti lebegés időszaka nagyjából mostanában zárul le, u-is egyre élesebben érzékelem és kielemzem a jelen aggasztó vagy akármilyen benyomásait, a picim emlékének távolodási folyamata pedig irtó nagy sebességre kapcsolt. Ma 2011. 07. 03. van. Mindez úgy érzem egyrészt attól van, hogy az átlagnál (sajnos...) tudatosabb (?), kielemzőbb lény vagyok, és emellett már kiskoromtól kezdett kiépülni bennem egy belső izgalmas, habár kissé frusztrált mikrovilág, ahol mindig marha jól elvoltam magamban, némi seb-nyalogatás után, a kirekesztőnek érzékelt környezet képéből elbújva. És ez azzal is társul, hogy ha akarom, ha nem, folyamatosan megy a belső öncsevej-rádió, sose lehet kikapcsolni, és mintha a külső világ csak egy díszletté vált volna pl. abból a célból "fenntartva", "meghagyva", hogy testem biológiai igényeit és sebzett lelkem apró kis örömök utáni sóvárgását kielégítse. Egy ilyen bekeményedett belső védelmi fal még az olyan pusztulás ellen is véd, amibe minden vágyam, hogy teljesen elbukjak, belesemmisüljek: párom halálának poklába.

Megesik néha, hogy pl. valaki olyan szörnyen sértőt mond rám, vagy olyan rettenetes dolgot látok, hogy lepadlózok, és pár mp múlva egyszerűen törlődik az adott benyomás emléke az elmémből (de lehet hogy a tudatomból is), egyszerűen ijesztően gyorsan elfelejtem. Tudatom/elmém/lelkem/lényem önvédelmi mechanizmusa lehet ez, nálam ezek szerint ez így működik, és ez ellen semmit nem tudok tenni. Így mosódott el mára már megannyi emlék szeretett páromról, hiszen fájdalmas az is. És az a rengeteg egyértelműen és döbbenetesen bizonyítékerejű benyomás ami napi rendszerességgel jött arról, hogyan irányítja ellenem a szinte öntudatlan embereket a gonosz, százmillió bizonyíték a gonosz létéről és arról, hogy én talán mit is képviselhetek, miért is lehetek szálka a szemében, nos hát ez a rengeteg emlék is elveszett.   (.......)  Lehet hogy így- kitörlődve- tudok csak tovább élni itt a földön? De viszont az a baj, hogy az élet még így se kell. Ha elhomályosul az emléke annak a lénynek, aki az egyetlen fényem, az a legnagyobb pokol. Ha elevenen megmarad, az is a legnagyobb pokol.

És hogy mindent meg lehet szokni...... ez is az egyik legnagyobb pokol.

És 33 évesen reménytelenül, céltalanul, motiválatlanul és a társadalomból kirekesztve, meg nem értve élni, talpon maradni és érvényesülni (el nem bukni) mindenféle erőltetett pózok által ... -hát az is az egyik legnagyobb pokol.

Helyetted minden más ideözönlik, de ... nem elég.

Azt pedig, hogy szinte akaratom ellenére mit képviselek és miért olyan szörnyű kell hogy legyen az életem, azt soha nem szabad elmondanom senkinek. Spirituális dolog, és titkos, ráadásul első hallásra teljesen hihetetlennek is tűnne, pláne a sokmillió bizonyíték felsorolása nélkül. Csak én tudok róla, a drága párom, meg a jóisten.

Om mani padme hum.

Ámen.

 

Ui  1.: Hát igen… jönnek az utóírat dömpingek, erre valahogy lehetett is készülnöm. Most 2011-09-23 van, 34 éves lettem időközben, és érzem, napról-napra egyre fásultabb vagyok. És bizony a környezetem mintha tökéletesen érezné, hogy egyre kevesebb a lelki erőm, mert egyre egyértelműbben és egyre pofátlanabb módon löknek lentebb a szakadék felé, vagy „csak” hagyják, hogy sodródjak a szakadékba, hulljon a férgese- alapon.

Ha valaki már jópárszor kimutatta, hogy emberszámba nem vesz, és ezért lehúzom a rolót előtte, soha egy esetben sem fordul elő, hogy rákérdezne, mi a bajom vele. Mert ugyebár ha mondjuk én látom valakin, hogy haragszik rám, és én úgy tudom, oktalanul, elvileg engem zavarnia kellene a dolog, legalábbis ha az illetőt emberi lényként kezelem.  Ráadásul ha sokat kell továbbra is kerülgetnünk egymást a szobában, vagy a gyártósoron, még a kényszer is rá kellene hogy tegyen egy nagy lapáttal, hogy rendezzem a problémát. És ha tudok róla hogy szerencsétlen miféle poklokat jár meg, az is tűrhetetlenebbé teszi, hogy hagyjam a kialakult helyzetet. Nos az én esetemben sem a szobatársak, sem a gyártósori kollégák nem tettek egy fikarcnyi lépést sem ez ügyben immáron jópár hete, ami szerintem simán a legnagyobb poklok egyike megintcsak, pláne, hogy egyre nagyobb jókedvvel viháncolnak egymással, egyre inkább megszokván egy fura, magába fordult emberi roncs közelségét. A gyártósori kollegák ráadásul láthatják, hogy az arra járó egyéb – sorfeltöltő, szemét-összeszedő stb.- kollegákkal viszont néha egész jókat társalgok, de ez nem zavarja össze bennük a rólam kialakult képet, miszerint én vagyok a sötét hülye, és ők nem vétkezhettek ellenem semmit. A lényeg, hogy a sok feltorlódott és pocsék memóriám süllyesztőjébe napok-hetek múlván elvesző konkrét sérelmeim mostani leírására szükség sincs, hiszen a haragom/megvetéseim/némaságom okozta minimális reakció hiánya is egyértelműen bizonyítja, hogy tényleg nem vesznek emberszámba, tényleg alapvetően viszolyognak tőlem, tehát haragom jogos. Ok bizonyítása az okozat fejleményével.

Az egyik szobatársamnak egy este –kevés alkoholtól ellazulván/felbátorodván- egész jól összefoglaltam, mi a bajom velük, jól összeszedtem az érveimet, példákkal is alátámasztottam, és ő minderre csak azt tudta felelni többször is, hogy „igazad van”. Na már most az, hogy még ezek után is minden maradt a régiben, sőt, mintha még az addiginál is jobban le lennék szarva, ez végtelen vastag pofát sejtet, irdatlan közönyt, kényelmet és gonoszságot. Egyszerűen no comment. Próbáltam a munkáltatóm irodájában  „egyedül szeretnék lenni egy szobában akárhol”-fajta igényemet  jelezni, ők felírták ezt, de sok jóval nem kecsegtettek. Albérleti támogatás náluk kb. 20 ezer ft/hó, ez elég is lenne, szívesen ráraknék kb. 15-öt.

Kinyomoztam, hogy nekem a parabellum lenne a legésszerűbb. Pisztoly-téma. Az az 50-100 ezer ft, amit a józsefvárosi piacon kérnének érte, semmi problémát nem jelentene, hanem csak az, hogy nem tudok semmi talpraesettséget, vagányságot erőltetni magamra, így vagy észreveszik rajtam, hogy öngyilkossághoz kell, vagy jobb esetben valahogy átbasznák a fejemet. Minimum meg kéne várjam, hogy ősszel visszaküldenek-e a Nokiába, mert onnan fele annyi se lenne az út, és ha siker nélkül járna (ami esetemben szerintem kb. 95%-os), ne menjen el rá annyi lóvé, mert így is nagy szarban vagyok, össze-vissza szórom a pénzt (fájdalom+szorongás, magány kétségbeesés, stb.), és a jövőm a cégnél (flex és a trenk) enyhén szólva nincs bebetonozva, ráadásul krvára kellene gyűjtenem a filléreket egy valamilyen –féle élet kényszeredett leéléséhez itt a földön, és ha most kezdeném átkozott skót-aszkéta-módon fogamhoz verni a garast, még így is több évtizedbe is telhet, míg összejön egy kis ház egy olyan félig frekventált helyen, ahonnan dolgozni is be tudok járni egy efféle gyárba, + az olcsóbb hipermarketek is elérhető közelségben vannak. Mert ha ezek a szempontok nem léteznének, pl. Túrkevén 2 millióért most is tudnék ingatlant venni.

 

Ui. 2.:

              Remélem, eljutottam életem legmélyebb válsággócába, innen már remélem, csak felfelé vezet az út, még ha göröngyös csigalépcsőn is. Eltökéltem ugyanis magam egy elég durva, merész, őrült, öngyilkos és kegyetlen döntés mellett. No de előbb levezetem az un. közvetlen előzményeket.

         2011-09-28 van, tegnap előtt fejeztünk be egy éjszakás ciklust a gyárban. Az utolsó műszak előtti déli órákban vettem észre, hogy kezd fájni a torkom. Ez velem évente pár alkalommal megtörténik, és tudom, hogy ha nem sikerül elmúlasztanom pár órán belül, a torkomon keresztül megjönnek a bacik, és igen csúnyán legyengülök, fejfájás, görcsök, tonnás fej és végtagok, szédülés, takony, majd egyre nagyobb láz . Egyfolytában forrázgattam a torkom, estére úgy tűnt, mintha múladozna, ám a gyárban már elindult a folyamat, és tudtam, egyre szarabbul leszek. Akikkel odabent néha beszélek (kb. 3-4 személy), azok közül addigi szerencsémre pont azzal tudtam a leghosszabb és leg önfeledtebb társalgást művelni, aki a közelemben szintén sorkiszolgáló elkülönített munkát végzett. A másik sorhoz csinálta u-azt amit én. Nos ezzel a mukival műszak elején közöltem, hogy egyre szarabbul leszek, bla-bla. De ő egész éjjel le se szart, habár tudta, leginkább az egyre romló (egyre feltűnőbben romló)állapotom miatt nem beszélgetek vele, de ő végig nem mondott annyit se: „bírod még?”, vagy „kitartás haver, nemsokár’ vége”, vagy „szerintem kérj egy tízperces kilépőt, hátha felfrissülsz”, vagy „Tessék, hajtottam neked is egy pár dobozt, úgyis csak unatkozok, látom lassulsz.” Hát igen. Aztán valahogy túléltem az éjszakát, felszálltam a buszra. Alig maradt ülőhely, egy muki mellé ülnék, oda is vetem a kérdést:”szabad?”, mire ő flegmán: „nem.” Ledöbbenve lehuppanok egy másik szabad helyre, és induláskor látom, az illető nem várt maga mellé senkit.  Ezt jól megkaptam. Aztán a szállón egész nap hót betegen hevertem  az ágyban, épp hogy csak a cipőt vetettem le, felébredvén déli órákban hallom, hogy a kis giliszta „tartsd meg magadnak”-gyerek épp rólam beszél nevetve:” hát ez így szokta, jó sokat alszik mindig, a fene egye meg..”

Ezek csak a legutolsó morzsák voltak, a többit kb. szinte mind elfelejtettem, szinte csak annyi tény marad meg bennem hosszú távra az embertársaimról, hogy rosszak hozzám, esetleg kutyaszámba se vesznek. Ha a konkrét sérelmeket még időben elmondhattam volna valakinek (1-2 héten belül), vagy leírtam volna, akkor nem vesztek volna feledésbe. Amúgy meg mindegy. A tapasztalat a lényeg.

Döntésem a következő: befejeztem mindennemű verbális érintkezést a homo sapiens egyedeivel, max. a „20 deka párizsit kérek szelve”- típusú szövegeket hagyom meg.

Egyszerűen azért, mert eddig bírtam.

(Ja, igen, a tartsd meg magadnak-duma.. Na még ezt le kell hogy írjam,ha már megemlítettem. Májustól több száz trenkwalderest kölcsönadott a Nokia a Flextronicsnak elvileg csak pár hónapra, mert nincs elég meló, a csőd felé hajózgat  a Nokia. Körmendre érkeztünk szállóra, és ezt a kis taknyot kaptam meg szobatársnak. Pár hétig el is voltunk, egyre jobb haverságba kerültünk, míg egyszer egy nap túl sok szörnyű körülmény jött össze nekem, és elborult idegállapotban elkövettem azt a hibát, hogy szóba hoztam neki, hogy páromat gyászolom, pedig már akkoriban is sokszor megfogadtam, soha többet senkinek, mert valahányszor csak megemlítettem olyasfélének, akivel azelőtt kb. társalgós, szinte haveri viszonyban voltam, az illető onnastól nemhogy többet törődött volna velem, hanem ellenkezőleg: nagy ívben elfordult, csak oda-hellózott néha, vagy azt se. Nos ez a gyerek –ahogy pár szóval megemlítettem a dolgot- ezt reagálta undorodott arccal: „Ezt tartsd meg magadnak.” Onnastól kezdve nincs köztünk semmi szóváltás. Így éltünk összezárva Körmenden egy pár hónapig, majd Zalaegerszegre költözvén továbbra is szobatársam maradt, de mindvégig egy olyan futó gondolat nem fordult meg a fejében, hogy esetleg  ő közönyös-undok –rohadék volt velem, és esetleg ez miatt talán tökre jogosan rágtam be rá kurvára, pedig előtte egész jópofa, tájékozott és kommunikatív szobatársnak bizonyultam, kár volna így leélni egymást kerülgetve még ki tudja hány hónapot, nemcsak hogy megsértett ok nélkül egy lelki beteget, hanem ráadásul márcsak az együttélés kényszerhatása végett is .. hát nem ártana kinyögni legalább, hogy „bocs”, hátha elér vele valamit. Nos, ilyesmi a mai napig nem történt, sőt, mióta itt Z.eg-en van 3 vagány plusz szobatársunk, a kis takony azóta egyre felszabadultabb… És amikor a többieknek elmondtam, mitől van köztünk ez a nagy távolság-tartás, ők – ahogy meghallják tőlem azt az ominózus mondatot idézve, arcgrimaszukkal elárulják, hogy szerintük is övön aluli mocsokság ez még egy távoli ismerőstől is, nemhogy egy szobatárstól. De furcsamód ezt az egész ügyet nem kérték számon a kis dögtől, sőt, ahogy telnek a napok-hetek, egyre jobb haverságba kerülnek vele. Na mindegy. Ezt a példát eddig kellett ecsetelnem. Csak ömlengősen lehetett. Na és persze ahogy a hátam mögött rákérdeztek a gyerekre, hogy mivégre ez a nagy fal közte és köztem,  ő egy jócskán elferdített sztorival állt elő, és ahogy egy alkalommal –érdeklődésemre – elmondta ezt nekem az a másik szobatárs, elmondtam a valós verziót, amire láthatóan átfutott az illető tudatán a felháborodás egy pillanatra, míg aztán persze minden maradt a régiben takonyka szobatársak – általi megítélését illetően. Egyre haveribb lett  vele a viszonyuk, míg ezzel párhuzamosan egyre egyértelműbb jelekkel bizonyították, hogy én viszont embernek sem igazán számítok a szemükben, és az ezt követő megkukulásomat se reagálták le, legfeljebb egymás közt egy pár keresetlen, jelzőkkel teli mondattal.)